Dursleyék nagy szívessége

Mivel ma valami csoda folytán (tényleg nem tudom, mi történt) 9(!) megtekintése volt az oldalnak, úgy döntöttem, hogy felrakom ezt ide is. Öm... igen, és egy kicsit elfelejtettem.
Viszont a következő írásom már adminok előtt van, úgyhogy remélem hamarosan azt is olvashatjátok. És akkor ehhez is jó szórakozást, és várom a véleményeket, mint mindig :)

Ui.: ezt a számot most találtam az egyik barátnőmnél, és azt hiszem beleszerettem :$ Nem csak maga a szám, hanem a klip... Ezt meg kell néznetek :D
http://www.youtube.com/watch?v=G133kjKy91U&list=PLZ5dETbP11UfPwjFP7Oo-VvF_N30K4haJ&shuffle=344 

Dursleyék nagy szívessége

A reggel ezen a szerdai napon is ugyanolyan átlagosan indult Petunia Dursley számára, mint mindig. Pirkadatkor felkelt, majd még sárga pamut köntösében lelopakodott a földszintre. A nyikorgó lépcsőfokokra csigalassúsággal helyezte a lábát, nehogy véletlenül felverje egy szem Dudlicsekjét  jól megérdemelt álmából.

Dursleyné a konyhába érve feltette főni a kávét, majd elkészítette a kiadós reggelit – négy tojásból és bacon szalonnából – szeretett férje számára. Éppen lerakta a tányért a megterített asztalra, mikor meghallotta az emeleti ébresztőóra halk pityegését. A kávéfőző sercegő hangot adva jelezte az ital elkészülését, így Petunia azt is kitöltötte egy csészébe. A hűtőből elővette a tejesüveget, és az alján lötyögő pár cseppet szintén hozzáöntötte a kávéhoz. Majd az üres üveggel kilépett a bejárati ajtón, miközben férje léptei döngtek a földszintre vezető lépcsőn.

Ebben a pillanatban Dursley úr fülét hangos sikítás és üvegcsörömpölés zaja ütötte meg. Neje segítségére sietve az ajtóhoz szaladt, már amennyire ezt kurta lábai engedték. Az történtek előtt azonban ő is teljes meghökkenéssel állt, mivel a küszöbön ekkor felhangzott egy baba félreismerhetetlen sírása.

Petunia kővé dermedve bámult a pólyába bugyolált gyerekre, majd nagy nehezen erőt véve magán felnyalábolta, és megrökönyödve emelte tekintetét férjére. Ő csak egy néma fejrándítással jelezte, hogy hozza be, hiszen a szomszédok nemsokára elindulnak otthonról. Mégis mit gondolnának, ha egy gyerek feküdne a verandájukon? Még belegondolni is rossz! Ez az apró malőr lerombolhatná egész eddig gondosan építgetett és ápolt hírnevüket.

Vernon Dursley vetett még egy pillantást a kihalt utcára, majd az ajtót becsukva felesége után sietett, akit a nappaliban talált egy karosszékbe roskadva. Kezében egy levelet tartott, és látszott, ahogyan szemei száguldottak a sorokon, egyre tanácstalanabb kifejezést öltött az arca. Vernon félszegen a heverőn fekvő rongykupac fölé lépett, és amikor belenézett, egy fekete hajú, apró fiúcskát látott, aki időközben ismét elaludt.

Ekkor Petunia egy elkeseredett, halk nyögéssel a levél végére ért, majd üveges szemmel átnyújtotta. Dursley úr a kezébe vette a pergamenlapot és lassan, megfontoltan – mint aki nem biztos benne, hogy tudni akarja mi is áll benne – olvasni kezdte.

Tisztelt Dursley Úr és Dursley Asszony!

Szomorúan kell tudatnom önökkel, hogy tegnap éjjel a Potter családot súlyos támadás érte. Gondolom, tudják, a varázsvilág legrettegettebb sötét varázslójával, Voldemorttal álltak harcban. A védőbűbájok nem bizonyultak elég erősnek, és így legmélyebb sajnálatomra tegnap éjjel megtalálta, és megölte őket. Ezúton szeretném hát kifejezni együttérzésemet és részvétemet az elhunyt James és Lily Potter utolsó hozzátartozóinak.

Mint ilyenek, feltételezem, örömmel hallják a hírt, hogy rokonaik egyetlen fia, Harry nem vesztette életét. Legyőzte az említett sötét varázslót, és csupán egy karcolással megúszta. Ennek ellenére tartok tőle, hogy Voldemort nem halt meg, és ha megpróbálna visszatérni, Harry borzasztó veszélybe kerülne. Egy ősi varázslat megvédi őt, amíg a maguk házát otthonának tartja. Így kérem önöket, fogadják be, és neveljék fel saját fiúkként, amíg tizenegy éves korától tanítását a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola átvállalni nem képes.

Őszinte részvéttel és köszönettel:

Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore

Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója

Semmire kellő bagázs! Pontosan ezt érdemelték! – gondolta legelőször Vernon, majd felesége fátyolos szeme láttán kissé megenyhült. Lassan leereszkedett a dohányzóasztal másik végében lévő karosszékbe, és újra a levélbe bámult.

Hiába gyűlölte neje családját, őt magát szerette. És még ő, Vernon Dursley, egy ilyen kevés empátiával rendelkező ember is megértette, mennyire rosszul érintette feleségét ez a hír egy ilyen szép reggelen. Végül mégiscsak Petunia törte meg a csendet.

- És vele mit csináljunk? – kérdezte szipogó hangon a pólyára mutatva.

- Egyértelmű, hogy nem tarthatjuk meg ezt a valamit. Rossz hatással lenne Dudlusra. Ugyanolyan abnormális, mint azok voltak. – Vernon szinte köpte a szavakat. Az ő fejében meg sem fordult ilyen ostobaság. Megtartani egy ilyet!

- De akkor mi lesz vele? És láttad mit írtak, Vernon. Ha nem viseljük gondját, ki tudja, mit tesznek velünk!

- Köpök én ezekre! Nem a mi világunkba tartoznak, nincs joguk ehhez! Csak így lerakják, hogy neveljük fel! Szép kis dolog, mondhatom. Mintha nem lenne elég kellő figyelmet fordítani Dudlusra! – kiabált magából kikelve. Ekkor azonban már az említett is ébren volt, és ezt hangos bömböléssel adta szülei tudtára. Petunia azonnal felpattant, és egy könnycseppet elmorzsolva indult az emeleti gyerekszoba felé.

Dursley úr egyedül maradt a nappaliban. Csak most vette észre, időközben mennyire kivörösödött, ahogy belenézett a kandalló felett lógó tükörbe.

Mint már említettem Vernon Dursley nem együttérzéséről vagy segítőkészségéről volt híres, de kis családját talán még az autójánál is jobban szerette. Ez pedig nagy szó volt. Így hát megerőltette magát, és sikerült annyi időre felesége helyzetét átéreznie, amíg megértette: nem küldheti el a fiút, hiába is gyűlölte már most. Pontosabban a benne lappangó és kitörésre váró szörnyeteget gyűlölte, aki nem való ebbe a világba, mert nem alkalmazkodik a társadalom normáihoz. Aki söprűkön röpköd, varázspálcával hadonászik, és nyulakat rángat elő egy cilinderből.

De lassan, nagyon lassan elkezdett benne megfogalmazódni egy másik érzés is, amit nem tudott volna kimondani sem most, sem élete következő éveiben bármikor. Egy érzés: a remény. Hogy megváltoztathatják ezt a gyereket. Hiszen, ha normális világban nő fel, pont, mint Dudlicsek, együtt nevelkednek és megtapasztalják a reális és varázslatoktól mentes életet a másikról mit sem sejtve, megváltozhat.  Lehet, hogy kinevelhető belőle ez az abszurd képzet és a másik világ vonzása. És ha nem is lesznek jó testvérek Dudlussal, de normális lesz. És még egy ilyen kisstílű embernek is, mint Vernon Dursley, tudat alatt számított, hogy tegyen valamit a közjóért – persze a fúrók eladásán kívül, amit be kell vallani, tényleg nagyszerűen csinált. Egyel kevesebb futkározó bolond meg is teszi egy életre.

Így, amikor Petunia kezében egy rózsaszín lufira emlékeztető gyerekkel leért az emeletről, Vernon felállt és csak ennyit mondott.

- Átgondoltam. Megtartjuk.

Az elkövetkezendő tíz év eseménytelenül telt el a Privet Drive lakói számára. Nem voltak égbe kiáltó szélsőségek vagy furcsa magánakciók. A négyes szám alatt az élet átlagosabban telt, mint valaha.

A két szülő, gyerekükkel és unokaöccsükkel a naptól telhető legbékésebben fogyasztotta a reggelit. A naptól telhetően, mivel július 31- e, Harry születésnapja soha sem volt átlagos nap. Pont akkora felhajtást csaptak a napi program és ajándékok körül, mint júniusban Dudleynál. A két gyerek nem kaphatott különböző mennyiségű ajándékot, különben összevesztek volna rajta. Bár az igazat megvallva egészen jól kijöttek egymással. Természetükben nem volt számottevő hasonlóság, de a nevelés sok mindenre rányomja bélyegét. És habár Harry nem volt olyan követelőző, mint unokatestvére, de egy jó iskolai balhéból sosem akart kimaradni. Ilyeneket pedig a Banda szép számmal követett el. A tanárok idegeit az év végén milliméterek választották el a szakadástól, de végül csak kibírták, és megszabadultak a gyerekektől.

A Dursley szülők persze váltig állították, hogy mindkét fiú egy angyal, és igazságtalanul bánnak velük. Éppen ezért íratták be őket a Smeltingsbe, Vernon régi iskolájába, ahol a fiatalok sétapálcával csépelik egymást, de ami a legfontosabb, ezek tökéletesen normális fiatalok.

Ám mielőtt elutaztak volna ebbe a tökéletesen normális iskolába, ma még volt egy látogatásuk a vidámparkban. Harry nagyon szeretett oda menni – a céllövöldét különösen kedvelte – ezért is igyekezett úgy a reggelivel. Gyorsan magába tömte a tányérján álló palacsintarakást, majd zöld szemét körbejártatva az asztalon megkereste a juharszirupot. Éppen érte nyúlt volna, amikor megszólalt a csengő, aminek a hangjára azonnal felpattant. Hiába, akinek születésnapja van, csomagot kap Marge nénitől, amit át kell venni a postástól.

Harry pipaszár lábain kirohant az ajtóhoz és feltépte, de azonnal hátrálni is kezdett, mivel nem a csomagkézbesítő nézett vissza rá, hanem egy legalább két méter magas, bozontos fekete hajú és szakállú férfi.

- Lám, itt van a mi Harrynk! Ilyen pici voltál, amikor utoljára találkoztunk – mutatta az óriás, és egyre beljebb nyomult a lakásba, kitöltve az aprócska előszobát.

Harry rettegve hátrált előle, nehogy véletlenül rálépjen. Ki ez az ember? Mit akar tőle? És egyáltalán honnan tudja a nevét?

- Vernon bácsi… - nyöszörögte halkan, segítségkérés gyanánt.

- Mi az? Marge ilyen nagy csomagot küldött, hogy nem tudod behozni egyedül? – nevetett fel horkantva Dursley úr, és Harry szék karistolását hallotta a konyha kövén. A következő pillanatban már tudta, hogy családja is észrevette a hívatlan idegent, mert Petunia néni hangos sikítás közepett elejtett egy tányért, Vernon bácsi pedig Harry mellett termett, és ordítani kezdett.

- Mégis mi a fészkes fenét keres maga a házamban? Követelem, hogy azonnal távozzék! Ez erőszakos behatolás!

- Fogd be a szádat, Dursley, mert még eltalállak egy átokkal – vetette oda az idegen, majd rózsaszín esernyője – amit eddig Harry észre sem vett félelmében – egyetlen intésével becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Lehajolt, hogy átférjen a nappaliba vezető boltíven, majd ott egymaga kényelmesen helyet foglalt a kifakult sárga kétszemélyes kanapén. – Jut eszembe, Harry. Hoztam neked valamit. Lehet, hogy útközben egy kissé megnyomódott, de az íze még mindig a régi. Merlin éltessen sokáig! – folytatta a szobába ért kis társaság felé fordulva, azzal barna kabátja egyik zsebéből egy tortadobozt húzott elő. A családi fényképeket félresöpörve az asztalra rakta, és felnyitotta a tetejét, így láthatóvá téve a feliratot: Boldog születésnapot Harry

Harrynek felcsillant a szeme a torta láttán. Aki tortával állít be, rossz ember nem lehet.

- De ki vagy te? – kérdezte.

- Igaz is, még be sem mutatkoztam. Rubeus Hagrid vagyok, a Roxfort Kulcs- és háztájőrzője. Roxfortról már eleget hallottál, nem igaz?  - nevetgélt kedélyesen az óriás.

Harry megrázta a fejét:

- Nem, még soha.

- Soha?! Hogy érti, hogy soha? – mennydörögte Hagrid egy szempillantás alatt felugorva a kanapéról. – Értsem úgy, Dursley, hogy ez a fiú nem tud semmit? Nem tud semmit a világunkról? A világáról? A szüleiről?

- A szüleim meghaltak. Autóbalesetben – igyekezett Harry gyorsan javítani tudatlansága feltételezett szintjén. - És milyen világról nem tudok semmit?

- AUTÓBALESETBEN? Nincs olyan autóbaleset, ami árthatna Lily és James Potternek! Nem mondtátok el neki? Nem mondtátok el, mit írt Dumbledore? Láttam, amikor letette a levelet, ott voltam! – ordította Hagrid.

- Abban a nyavalyás levélben nem volt, csak annyi, hogy neveljük fel mi a kölyköt, mintha a sajátunk lenne! Megtettük, pedig nem is lett volna rá okunk, erre ez a baj? Ilyen sületlenségeket a saját fiunknak sem mondanánk, és megtiltom, hogy maga elmondja! – kiabált vissza Dursley úr céklavörös fejjel. Petunia, Dudley vállán nyugtatva a kezét, elkerekedett szemekkel meredt a nappaliban játszódó jelenetre.

- Nem tilthatsz meg Te nekem semmit, Dursley. Egy akkora mugli, mint te, nem akadályozhatja meg, hogy velem jöjjön – mondta Hagrid hűvösen, majd Harryhez fordult. – Varázsló vagy, Harry.

- Maga bolond – jelentette ki Harry határozottan, amin az óriás láthatólag meglepődött.

- Ezt persze nehéz elhinni így elsőre, de gondolj csak bele Harry, nem csinálsz furcsa dolgokat, ha például mérges vagy? – Harry nem akart belegondolni, így csak makacsul meredt a vele szemben álló férfira. – A Roxfortban majd rendesen kitanítanak, nincs annál jobb hely, főleg most, mikor Dumbledore az igazgató. Csak meg kell vennünk a szükséges felszerelésedet, és…

- Maga teljesen meg van húzatva! Nem vagyok varázsló, és nem megyek magával sehova! – ordított most már Harry is, ahogy egy vérbeli Dursleyhoz illik. Hagrid arcán – már amennyi a sűrű szakálltól látszott belőle – őszinte meglepetés ült.

- Már hogyne jönnél, hiszen oda tartozol. Csak nem akarsz itt maradni ezekkel? – bökött fejével értetlenül Durslyék felé.

- Dehogynem, hiszen ők a családom! – vágta rá azonnal Harry. – Maga pedig akkor talán távozhat is.

- De… de… de… - kereste Hagrid a szavakat. – Egye fene, de ezt meg kell beszélnem Dumbledore-ral – motyogta inkább magának, mint a többieknek, azzal lassan feltápászkodott a kanapéról.

A folyosón kifelé menet vetett még egy megzavarodott pillantást Harryre, aki viszont csak könyörtelen céltudatossággal meredt vissza rá, miközben kikísérte. Majd mikor az óriás kint volt a verandán még egyszer utoljára megfordult.

- A viszont nem látásra – közölte Harry, azzal becsapta az ajtót.

A júliusi eset után nem jelentkezett többet sem Hagrid, sem a sokat emlegetett Dumbledore. Így Harry Potter nem kezdte a tanévet a Roxfortban, és ő lett a leg-Dursley-szerűbb-nem-Dursley. Szerinte ez tökéletesen rendben is volt így.

Egyáltalán nem vágyott egy különc életre – még ha igaz is lett volna az egész, amit nem volt hajlandó elfogadni –, amiben galambokat húzgál elő cilinderekből. A hétköznapi iskola és a Smeltings oktatási módszere tökéletesen kielégítette. Bár ahogy Dudleyval néha megfogalmazták a telefonban is, amikor a Dursley házaspárral beszéltek: „Mit gondolnak itt, hogy zsenik vagyunk? Egyáltalán, minek kell…” - és kezdetét vehette a hosszas panaszáradat.

Az iskola rosszcsontja címet itt is hamar birtokba vették, de csak olyan tökéletesen normális húzásokkal, amiket maga Dursley úr is sokszor elkövetett fiatal korában. Leszerelni az osztályterem ajtajáról a kilincset, kicsavarozni a tanári szék lábait. Ezek mind teljesen hétköznapi dolgok voltak.

Az idő pedig csak telt-múlt. Eljött a karácsony, amikor hazautaztak, majd a nyár a fergeteges születésnapi bulikkal. Teltek egymás után a hónapok, és Harry meg is feledkezett az egész mágikus maszlagról. Elmúlt a következő ősz és tél is, és amikor tavasszal beköszöntött a borzalom, senki még csak nem is feltételezte, hogy egy ilyen hétköznapi gyereknek bármihez is köze lehetne.

Londonban és környékén hidak szakadtak le, bombatámadások értek minden fontosabb épületet, az utcákat ellepték a rendőrök és a katonák, de a bűntény áradat tovább fokozódott. A terrorcsoportok száma egyre nőtt a halálos áldozatokéval egyetemben. Lángra kapott a Savoy Hotel, gázrobbanás történt a Royal  Marsden kórházban, felrobbantották a Big Bent. A fejetlenség egyre csak nőtt és nőtt, nem volt kiút a sötétségből.

Még maga Harry Potter sem gondolta, hogy bármi köze lenne a történtekhez, pedig nagyon is volt. Valahol messze a Roxfortban tavasz táján meghalt egy lány, egy emlék pedig testet öltött. Voldemort Nagyúr visszatért a nemlétből tizenhat éves önmaga testébe, és halálfalóit maga mellé gyűjtve megkezdte a pusztítást. Nem volt, aki megállította volna, aki vigaszt nyújthatott volna a Weasley családnak lányuk elvesztéséért, aki szóba állt volna a tanulásba hamarosan beleőrülő Hermiónéval… Harry Potter szerepei mind betöltetlenül maradtak, habár ő minderről nem is tudott.

És ami ellene készülődött, azt még legrosszabb rémálmaiban sem tudta volna elképzelni, hiszen nem ismerhette Voldemort szörnyű bosszúszomját, ami ellene, csakis ellene irányult. Hiába nem fogadta el varázslóságát, Voldemort vadászott rá, és úgy tűnt, a nyár elejére meg is találta. Figyelte a Smeltingsből hazafelé készülődő gyerekhadat, és a gyűlölete megvetéssé változott. Elképzelni sem tudta, hogy dobhatta el magától ez a fiú varázsló létét. Az, aki valami csoda folytán, de legyőzte őt. Azt viszont sejtette, hogy a fiú maga sem tudja, ezért kár lett volna az időt rá fecsérelni. Egyszerűen csak végezni fog vele. Ennyi.

A maga sötét valójában, láthatatlanul elindult az iskolával szemközti ház tetejéről, és fekete ködként átgomolygott az utcán, be a másodikosok hálótermének ablakának résin. Az ágyán harsányan nevető fekete hajú fiú felé vette az irányt, körbeölelte füstjével, bár az nem is láthatta őt, és…

… ekkor a halvány pirkadat első sugarai betűztek a széthúzott, nehéz függönyök között, és a tömjénfüst bódító illata tovaszállt. Egy nő hirtelen felriadt delejes álmából, és azt azonnal el is felejtette. Félrecsúszott szódásüveg szemüvegét a helyére igazította, és csörgő karpereceivel a karján megtámasztotta magát. Feltápászkodott, ezzel néhány cherrys üveget ejtve a padlóra öléből, és az ablakhoz sétált, hogy behúzza a függönyöket. Időközben elhaladt egy falra függesztett holdnaptár mellett, amely varázslatosan magától változott, így mindig a pontos dátumot hirdette. 1981. november 1. A tegnapi ünneplés megárthatott Trelawney professzornak, bizonyára azért álmodott ilyen furcsákat. Bár ha jósnői minőségében vesszük, talán nem is csak az volt az oka.

A legnagyobb szerencse azonban mégis az, hogy Trelawney reménytelenül tehetségtelen jós, így néhány kivételes esettől eltekintve mindig téved. Ez az alkalom azonban nem volt ilyen rendhagyó, mivel ezekben a percekben Vernon Dursley nem jutott arra a következtetésre, hogy a gondoskodó nevelés fogja megoldani problémájukat, hanem a szigor és a mostoha bánásmód mellett döntött. Ezért a szívességükért kell hát köszönetet mondanunk Dursleyéknek, amivel ha közvetetten is, de megmentették a varázsvilágot.

Véleményed mindenről van. Írd le nekem: | 

| 

V